Na tessék, alig 10 hónappal az újrakezdés után már itt is van a beígért folytatás. Naivan azt gondoltam, hogy majd lesz időm beszámolni a szervezés menet közbeni történéseiről, de akkor még nem sejtettük, hogy olyan mocsárba léptünk bele, amin csak lefelé vezet az út, a bolygó másik oldalán való túlvilági felbukkanás halvány esélyével csupán. Nem tartom túlzásnak leírni: bizonyos értelemben véve csoda, hogy túléltük.

Május 26-án este 8 óra után vált csak végérvényesen világossá számunkra is hogy ebben a projektben hármunkon kívül úgy igazából tényleg senki nem hitt. Az a fajta szeretetcunami ami ránk zúdult, a magyar és külföldi elismerő szavak, egyben tényleg azt jelentették hogy igen, megcsináltátok, mert más nem tudta volna, és mert csak ti hittetek benne. Hogy ezen más nem ment volna végig, ahogy egyedül vagy ketten sem tudtuk volna megcsinálni; ide hárman nagyon kellettünk, és piszok szerencsés vagyok hogy megtaláltam ezt a két őrültet akik ugyanúgy elmennek a végsőkig, mit végsőkig, bőven azon túl is. És van mit átgondolnunk emberileg is, mert magunk felégetése mellett azért rezgett a léc a személyes kapcsolataink szintjén is.

Letérve kicsit a királyi többes felszabadító ösvényéről -Pai és Marci nevében ilyet állítani nagyon felelőtlen lenne részemről-, mára az is bizonyossá vált, hogy nemcsak testi, de lelki és mentális kondícióm is borzalmas károkat szenvedett, e felől sincs már kétségem. Nem mondom, hogy gyógyíthatatlanokat - az a remény feladását jelentené-, de a lassú gyógyulás utáni hegek most pont úgy fájnak majd minden évben, mint abban a bizonyos gyűrűs trilógiában főhősünknek.

Advertisement

A képzeletbeli sípszó után körülbelül még négy órán keresztül mászkáltam a Dürer falai közt mint egy kóbor szellem, keresve a lelkelmet amit még azóta sem találtam meg teljesen. Néha már érzem, ahogy kaján vigyorral sündörög mögöttem, hogy rögtön köddé váljon, ahogy megfordulok. Tudtad, hogy elvesztesz, nézz szembe a következményekkel, te idióta. Bár a másnapi romok feltakarítása után a két csapfoglalóra még benéztem, de az már nem sokat számított: az én kapacitásom másodpercre pontosan szombat este 8 órakor járt le és nem is értem, a többiek hogy voltak még képesek beleállni az ENCORE partyba is amit a Főzdeparkban rántottak össze egy héttel a hétvége után.

Azt a bizonyos rezgő lécet ketten közülünk viszonylag sikeresen megugrották - egy munkahely azért így is bánta. Nem mintha verseny lenne ez, de az enyém olyat koppant a betonon, hogy még mindig cseng a fülem tőle; egy próbát elbuktam, a távolból szemlélés pedig ez esetben nem sokat segít a tisztánlátásban. Az, hogy képes voltam ebben az őrületben felégetni valakit, aki szeretett, talán sohasem bocsátom meg igazán magamnak, még ha végül nem is itt - de ironikus módon egy másik sörfesztivál után-, és magunkhoz képest meglepően normálisan is ért véget kettőnk sztorija. Ma már legalább azzal a tudattal kelek fel, hogy mindent megtettem a hibáim helyrehozására, és sikerült is annyira rendeznünk ezt egymás közt, hogy tovább tudjunk lépni.

Advertisement


Persze ez a fojtogató köd eltarthat még pár hétig de lassan kezd tisztulni a fejem; és erre szükség is lesz, mert az első év sokszor improvizatív megoldásai már nem lesznek elegek 2019-re. Érezzük hogy nagy az elvárás, szintet kell ugranunk de azt még nem egészen döntöttük el hogy ez hogy fog megvalósulni. Kezdetnek talán elég annyi is hogy igyekszünk nem túlvállalni magunkat a sok ötlettel, mert idén három évnyi normálisan, tapasztalattal megszervezett fesztivál anyagát sűrítettük egy hétbe bármiféle tapasztalat nélkül. Nem sokon múlt hogy elcsússzunk, de ahogy az első részben is írtam, a segítség mindig időben jött. Titokzatos, ünnepnapokon is dolgozó orosz vámosok és fuvarosok (akik azért a számlát sem voltak restek a legváratlanabb pillanatokban benyújtani), lett raktárosok, chicagói módszerek és néha egészen gyomorforgató beszélgetések után de valahogy mégis megtörtént a BPBW. Ez pedig végül feledtetni tudta azt a csalódottságot is, ami két igen nagy húzónevünk váratlan és professzionálisnak legkevésbé sem mondható lemondása hagyott bennünk. Tök fölösleges volt épp ezen paráznunk.

Advertisement

A főesemény 25-ei nyitása előtt még egy órával is zuhogó esőben ázó sátrak és kavicságy látványa pedig azt a képkockát hozta elő az agyamban, amikor Neil Gaiman klasszikusában Morpheus megsemmisítő vereséget mér Luciferre egyetlen megmaradt tulajdonával, a Reménnyel. Csak arra tudtam gondolni, hogy az nem lehet, hogy egy rohadt eső majd csak így elmossa 8 hónap ránk száradt vérét és verejtékét. Mert bár volt vésztervünk, azt a forgatókönyvet nem akartuk elfogadni, hogy ne kint ünnepeljünk.

Advertisement

Volt benne valami szakrális, de végül elállt az eső és kisütött a nap.

Advertisement

Most megvárom hogy lecsengjen még bennem is ez az egész, aztán néhány bennfentes sztorira talán tényleg lesz még időm, de igazából jó ideje már a jövő évi fesztivált is szervezzük. Nem biztos, hogy nagyobb lesz, hangosabb talán de biztosan jobb, és azon fogunk dolgozni hogy a BPBW ne csak a már bejáratott fesztiválok vonatkozásában legyen értékelhető, hanem önmagában is olyan értéket képviseljen amiért szívesen jönnek ide a főzők. A pozitív kritikák pedig egészen hihetetlenek, mondták szintén fesztiválszervező vendégek és főzők a szemembe hogy “fuck MBCC, this is the real deal”, vagy hogy maximális respekt a sörhét vállalásáért, de a lényeg inkább az hogy ha nem is sikerült sold out bulit szerveznünk, érezhetően olyan pozitív légkör uralkodott a Dürerben amit én sem nagyon tapasztaltam máshol.

Pontosabban négy éve azért valami hasonlót éreztem életem első nemzetközi fesztiválján, az All In Beer Festen Göteborgban. Akkor azt gondoltam, hogy ilyen Magyarországon biztos nem fog sohasem történni. Tévedni néha tök jó dolog, mert 2018 májusában megtörtént.

Advertisement

17 országból 30 nemzetközi és 14 magyar sörfőzde tarolta le Budapestet a majdnem 25 csapfoglaló és meet the brewer esemény, szakmai programok és a hétvégi főeseményen durván 330 nemzetközi sörrel. Hihetlen ezt így leírni, és mi is érezzük hogy néha túltoltuk ezt a #nevergofullcraft szlogent de még így is teljesen természetesnek tűnt ez a hét Budapesten. De inkább nézzétek meg a Budapest Local videóját:

Ma naivan azt várjuk, hogy sokkal könnyebb lesz összepattintanunk egy még színvonalasabb fesztivált, de a régi problémák helyett jönnek majd újak. Hogy mást ne említsek, az otthonunkká vált Dürer tulajdonjogát övező gusztustalan történések bár zsigeri utálatot ébresztenek az emberek kulturális menedékhelyeivel játszogató vállalkozók iránt, igyekszünk hinni, hogy nem kell majd last minute új otthont keresnünk jövőre, és ahogy ez hivatalossá is vált, 2019-ben is visszatérünk e különleges helyszín falai közé. A jövő évi fesztivál már teljes gőzzel pörög a megszokott csatornáinkon, ősszel pedig a KR4FT fesztivál is a mi szervezésünkben tért vissza. Ennyit a pihenésről, meg amit a túlvállalásról írtam, szép volt amíg tartott.

Advertisement

Nem írtam még a nagyszerű és elrettenthetetlen BPBW önkéntesekről, a hivatalos fesztiválsörről, a Maddel és TuffBuzzal közösen főzött Dealbreakerünkről, hogy csapra vertünk egy hordót a csak hamarosan megjelenő nagyüzemi Insulin Pumpból, hogy azóta már a Berlin Beer Weeken is egyhetes BPBW csapfoglalót tartottunk a Laborban, hogy a BrewDog OverWorks sörök hivatalosan nálunk voltak először csapon a főzdén kívül és még sorolhatnám azokat a személyesen is kimagasló - és kimagaslóan boldog - csúcsokat, amik a hét alatt történtek. Megköszöntem már százszor minden támogatónak, de megköszönöm százegyedjére is. Jövőre tali ugyanitt, a BPBW 2019-en!

Advertisement


Lassan négy hónapja van így piszkozatban a fenti rész, amihez most valamennyit bár hozzátettem, a lényegi része változatlan maradt. Eddig nem volt gyomrom korrektúrázni, és még most sem egyszerű, mert nyilvánvaló, hogy nem kellett volna mindent publikálnom a fenti sorok közül, de mi a francért blogol az ember, ha legalább látszatát sem tudja kelteni az őszinteségnek. Az igazság persze az, hogy még így, a keserű szavakkal együtt is ez csak a felszín kapargatása annak a bevezetőben említett mocsárnak.

Advertisement

A személyes jellegű sztorikat eddig sem féltem megosztani a blogon, sőt, gyakorlatilag már csak erre használom ezt a felületet. A fesztivál viszont tényleg annyira mélyre lökött, hogy azt mondtam, ezt már ne. Aztán nemrég befejeztem Nate Jackson “Kelj fel és járj!” című könyvét, amiben a ma már íróként dolgozó egykori NFL játékos kendőzetlenül néz szembe a démonaival, sokszor épp olyanokkal, mint én és még te, meg mindannyian. Tudtam, hogy az írás és a fent leírt soraimmal való szembenézés hosszútávon segít majd megbarátkozni azzal az emlékfoszlánnyal, amit magamból őrzök a fesztivál idejéről. Egy önmagából kivetkőzött, végső stádiumban járó megszállott, aki a márciust és áprilist még csak-csak, de a májust már minden erőfeszítése ellenére sem tudja összerakni. Legalább ezekben a pillanatokban megnyugtat hogy kiadhattam mindezt magamból. Ennyire pedig most hadd legyek önző.


Ha jegyet vennél a BPBW 2019-re, ez a te linked.

Ha követnél minket:
BPBW Facebook
BPBW Instagram
BPBW Twitter
Kohatu Facebook