Ugye eleve már az hihetetlen, hogy újra írok, az meg főleg, hogy az utóbbi posztokkal ellentétben erre nem egy saját söröm vett rá. Megrázó erejű csapfoglaláson jártam néhány hete, így bár ha ködösen is, most megpróbálok visszaemlékezni. Üdv újra a Kohatun, a végtelen és elszalasztott lehetőségek sörgőzös blogján.

Pedig nem indult túl jól az a nap. Valami nyomasztó forróság telepedett reggel Londonra, elakadt az aznapi szűrés és még a hőcserélő is szerencsétlenkedett a főzés során, pedig szánt szándékom volt, hogy időben végzek és elnézek este a kultikus The Rake nevű kocsma Founders csapfoglalására. Követni is nehéz ezeket a programokat meg úgy egyáltalán a londoni színteret, mert itt tényleg minden bokorból egy dűlőszelektált sörblogger figyel sunyi módon, hogy tartasz-e magadnál legalább két Tekut, ha esetleg eltörne az egyik; elsősorban ez az esemény sem a sörök miatt izgatott. A Founders nyilván megkerülhetetlen név, az All Day IPA nemcsak kategóriájában, de épp jelenlegi főnökeimnél is klasszikus-insider: ezért kapta a Roadie az All Night IPA alcímet-, a Centennial IPA meg szintén sokat tett hozzá a stílusról való elképzelésemhez. Ami ennél azonban fontosabb volt, hogy meet the brewer eseményként hirdették meg az estét, az ilyet pedig nyilván nem akartam kihagyni.

Már túl voltam a 12 órámon, ömlött rólam a víz, így először hazabicajoztam lezuhanyozni, és ekkor a lustaság majdnem győzött felettem. De csak majdnem. Végül lemetróztam a Rake-ig, ahol egykori kollégájuk, jelenleg pedig Brewave-es Jenci személyében még magyar társaságom is akadt, ő meg volt olyan rendes, hogy megígérte, bemutat majd Timnek, aki amúgy nem sörfőző, de valami tulaj vagy menedzserféle, és úgy van vele, hogy inkább Londonban él Grand Rapids helyett. Mondom jól van, ne siessünk, kezdjük meg a sörsort, úgyis be kell hoznom a nyilvánvaló lemaradásomat.

Nem tudsz belekötni.

A Mosaic Promise-t kb úgy tudnám jellemezni, mint amikor a kedvenc bandád a legjobb számot lebegteti meg az új lemezéről. Utána hiába kapsz még mellé egy akár tökéletes lemezt, mindent ehhez mérsz, és nyilván semmi sem fogja tudni überelni. Hát kb. ez történt. A Golden Promise-Mosaic kettősére építő SMaSH IPA egy szabad kézzel megrajzolt tökéletes kör a táblán, apád szégyent keltő nézése, hogy pofozott volna inkább fel, az Auburn Tigers Alabama elleni utolsó másodperces visszahordása három éve az Iron Bowlon. Abban a világban, ahol valamiért képesek vagyunk olyan söröket túlértékelni, amikbe a komlóválság idején elismert sörfőzdék indokolatlanul kutyulgatnak akár nyolcféle komlót félelmetes mennyiségben, akkor jól jön egy ilyen sör, ami visszaránt a valóság talajára és rendet tesz a fejekben. Leírom: egy gyönyörű tiszta malátássággal megtámogatott mentás eperfelhőt szállít a Mosaic Promise, ott volt előttem a pillanat, amikor életemben először nyitottam ki Mosaicos komlózsákot Svédországban, és nem tudtam betelni vele. Tanítanivaló, őszinte alázatot éreztem abban a sörben, de ez szintén csak a hidegvérű iskolázás része volt.

Az Azacca IPA hogy most csak ezek után, vagy egyébként sem fogott volna meg, nem tudom. De ez a komló számomra egyike azoknak a zsákutcáknak, amik bár mindig stabilan jól iható sört eredményeznek, sehogy sem vagyok képes visszaidézni vagy akár csak megjegyezni egy megragadó, egyedi ízjegyet. Ha már valamit, akkor a malátatestet tudnám kiemelni, mert az egy az egyben a Centennial IPA-ra jellemző, erősen kekszes, már-már enyhén csokis világot képviselte, és baromi jól állt neki.

Advertisement

Ezután nemcsak egy gyanúsan kézműves forma kezdett kamillázni a sarokban, hanem mi is. Mert míg ő a pultosoktól kapott vízzel, mi a Spectra Trifectával folytattuk, ami többek közt kamillával főznek. Azon ne vitatkozzunk, hogy mennyire tradicionális és helyénvaló ezt kölschnek nevezni, mert hivatalosan az, de a kamilla mellett került még bele citromfű és gyömbér is. Jenci találóan foglalta össze, amikor azt mondta, hogy ez leginkább egy kamillateával leöblített gingerbread-re hasonlít, nekem azonban nehezemre esett értelmeznem ezt az egészet így a nyári melegben, mert az éjszaka közben csak egyre fülledtebbé vált, és addigra már az idő is megállt. Inkább télen tudtam volna ezt elképzelni, amint betegen tévézel a takaró alól és jóanyád kamillateával kínál. Lépjünk tovább.

Egyébként annyira inkoherensek a címkék, hogy az már... nem, nem, így sem jók, de ez most nem fontos.

Ezen a ponton már erősen kezdett meginogni körülöttem a valóság, eleve tompa agyam tovább lágyult a hőre és lassan cseppfolyóssá vált, ezen pedig a sörök sem sokat segítettek. De még hátra volt két komolyabb tétel. A Mango Magnifico Con Calor a maga több, mint 10%-ával eleve kérdéseket vet fel, de még habanerót is főztek bele a biztonság kedvéért. A mangót és a csilit is szeretem, de maradjunk annyiban, hogy ez nem aratott nálam osztatlan sikert, ahogy én sem azzal a véleményemmel, hogy leginkább arra a hódos gyerekfogkrémre hasonlít az íze, ami hirtelen az ovis időkből villant elő. Nehezen fogyott el a harmad pint, küzdöttem vele rendesen. Büntetőjogi kategória, vagy épphogy titkos élvezet, amihez úgy néz ki én nem vagyok elég kézműves.

Advertisement

És ekkor jött egy olyan sör, ami megint visszaadta azt az egyre apadó hitemet, hogy bár szerencsére egyre inkább lebomlanak a falak és elmosódnak a határok térben és időben az egész úgynevezett újhullámos sörfőzés világában, de hogy az Egyesült Államok főzdéinek még mindig van és kell is hogy legyen egy olyan lépéselőnye, amit érdemes hajszolnunk, máskülönben baszhatjuk majd a fene nagy büszkeségünket, hogy nesze, itt van, elértük amit akartunk. Nem tudom mennyire leszek népszerű ezzel most, de átlagos és jó imerial stoutot nem is olyan nehéz főzni. Kiemelkedőt már igen, zseniálisat és útmutatót pedig viszont az egyik legnehezebb, már úgy mindent egybevetve is. Próbálkozunk, próbálkoznak vele sokan, de hirtelen nem jut eszembe olyan európai sör a stílusból - és most hagyjuk az Omnipollo és társai modernkori pornóját-, ami annyira megfogott volna, mint eddig a Left Hand Brewing Wake Up Dead-je vagy a Cigar City Marshal Zhukovja (disclaimer: se a Hunahpuhoz, se a Dark Lordhoz nem volt még sajnos szerencsém). Stílusuknak úgy tökéletes példái, hogy közben homlokegyenest eltérőek: előbbi egy selyemszerű, tejszínes feketecsokifagyi, a másik egy végtelenül elnyúló, gépolaj sűrűségű ristretto, határozott szójaszószos ízekkel. Hát ide ért most fel nálam a Founders Imperial Stout harmadikként a maga egyediségében, de egyértelműen a Cigar City robosztussága nyomán: keserű, földes, eszpresszósan savas umamibomba, azonnal ható folyékony megváltás; gyónnod sem kell, megszenvedtek helyetted a sörfőzők, a gépek és szerencsétlen egysejtűek.

A csapos forma csak mosolyog, pedig ez ART, csak nem érti.

A sarokban újra el-elpilledő kobold ekkor arra ébred, hogy kifordul kezéből a pohár, majd taníthatatlan eleganciával megigazítja zakóját, és nyílegyenesen hazaindul. Már mi sem vagyunk szomjasak, ezért elköszönök -naivan azt hiszem, hogy majd elkerülöm a másnapos főzés jelentette szenvedést- és kint egyből megcsap a kánikula rothadásának szaga. Egy talán indiai forma még kezembe nyom egy bármilyen sört, elmeséli, hogy bár hat hónapig dolgozott az East London Brewing Companynél, inkább visszament pénzt tologatni, egy nap pedig majd Lengyelországba költözik a lengyel menyasszonyával, és ott nyit főzdét. Megöleltük egymást, áldásomat adtam rájuk, aztán gyorsan elszublimáltam a helyről.

Advertisement

Timmel persze végül nyilván egy sort sem beszéltem, de nem is ez számít. Hanem az, hogy bár egyre nehezebb a kézművesség szirupos mázából hízó zajból kiszűrni, hogy mik azok a sörök, amik tényleg megérdemlik a figyelmet és nemcsak egynyári slágerek, akkor szerencsére mindig szembejön egy-két olyan tétel, amik még sokáig veled maradnak és azon járatják az agyad, mi az amit ők tudnak, és te nem, és hogy mi az amit te tudhatsz majd, és mások nem.

Mint írtam, üdv újra itt, olyan jó volt megint posztolni, hogy szinte biztos megint rendszert csinálok belőle.

Követni például itt tudtok.