Háttéranyagok a BPBW - Beer Week in Budapest kulisszái mögül, megkérdőjelezhető minőségű tartalmak elérhető áron, rendszertelen időközönként. A kiszámíthatatlanság mindig is része volt a Kohatunak, és ezen akkor már nem most fogok változtatni, ha nem baj. Üdv újra itt!

“Sapka nélkül lehet, de nem érdemes” mondom épp Sefcsiknek, mire Pazinczár rezignált arccal helyesel. Fotó: David Bodnar Photography

13 hónap bármilyen szünetből hosszú idő. Téma persze akadt volna, de kifogás annál több volt; fogalmazzunk úgy, hogy nem a legtermékenyebb időszakom volt az elmúlt egy évem. Rossz döntések sorozata és az ezek súlyával való szembenézés, lelki mélypontok, túlhajtás és kiábrándulás, de ennek a posztnak a cím ellenére most más az üzenete. Hogy tényleg minden perspektíva kérdése, és hogy a dolgokat a nagy egész szemszögéből érdemes nézni. A fesztivál legalábbis nem lenne itt most ha más irányt váltok azokban a kereszteződésekben, ebben biztos vagyok.

Hogy hogy indult és miről is szól ez az egész, sokkal jobban összefoglalták a Fenékig.com-os kollégák itt és itt, az ég áldja őket ezért. Ők például velem ellentétben a lényegretörő fogalmazás birtokában vannak, és ezért nem lehetek én sem elég hálás nekik. Így egy teher lekerül a vállamról, kövessétek őket, mert fontos és használható információk tőlük fognak érkezni.

A Kohatu meg mindig is személyes sztori volt, mert én is az ilyen történeteket szerettem olvasni, és most is azokhoz szeretnék szólni, akik kíváncsiak egy ilyen fesztivál mögötti érzelmi hullámvölgyekre és szerencsére a magaslatokra is.

2017 májusa van, a Mikkeller Beer Celebration Copenhagen nevű ismert eseményen két hordóérlelt, instagramszűrőn átengedett sör közt hot-doggal próbálok képben maradni. Ekkor látom meg azt a figurát a tömegben, aki ismerős volt már valamiért, majd beugrik, hogy a TuffBuzz Pai az. Sosem beszéltünk vagy találkoztunk addig, de fél korty elfogyasztása után gyorsan rájöttünk, hogy igazából mindig is ismertük egymást. Még a kabátunk is egyforma, csak úgy ömlik ránk a színtérpont és meg is fejtettünk pár dolgot még aznap este a WarPigsben.

Aztán mivel nyáron épp felszabadult egy kis időm, és mivel teljesen véletlenül egymásba futottunk a Csakajósörben, két Mrs. Worldwide közt már ott tartottunk, hogy kéne csinálni egy fesztivált, nyilván olyat amilyen még nem volt nálunk, és amit később büszkén fel lehet mutatni az életrajzban. Olyan fesztivált, amiért mi máskor külföldre utaztunk, és amiért most -a hazai rajongók mellett- mások fognak Budapestre jönni. Ott volt még a részleges Fenékig crew is, aztán ebben így jól meg is egyeztünk.

Advertisement

Épp az ilyen ötletek szoktak csak úgy a ködbe veszni, és mi is pontosan tudtuk, hogy egy ilyen fesztivál mennyi melóval jár - illetve kit kábítok, dehogy tudtuk, jóval alábecsültük akkor az ezzel járó buktatókat és stresszt-, és hogy nem lesz sétagalopp. Két hét múlva viszont ott ültünk a Bölcső teraszán és elkezdett az egész körvonalazódni, gyorsan tisztáztuk a szerepköröket (Pai hirtelen általános igazgató, Marci médiaguru, én pedig ügyeletes főzdeintéző lettem), majd jött millió egyeztetés, a Kraft/Főzdepark (Monyó, Mad Scientist, Horizont, Balkezes, HopTop, és a lista folytatódik) bevonása, landolás a Dürer Kert fedélzetén, külföldi főzdék és szintén fesztiválszervező barátok megkeresése, ami alapján el tudtunk indulni valahol, hogy ne koromsötétben, hanem legalább valami szürkületben tapogatózzunk.

Arculat: S 9 T X E

Aztán valahogy, a tervezettnél ugyan kicsit később, de elindultunk, bejelentettük a fesztivált és vártuk, hogy az addig háttérben eltöltött munka elkezdje beérni gyümölcsét. Nem volt egyszerű és még most sem az, a vége meg főleg nem lesz lazsálás, itt most tényleg kivéreztetjük a szívünket a színpadra mert máshogy nem megy. És mit mondjak, szerencsés vagyok, hogy ugyanilyen habitusú emberekkel vágtunk neki az egésznek.

Advertisement

Mert kell hozzá őrület. Nem hiszem hogy normális dolog amikor teljes állású melót végző emberek minden szabadidejüket, hétvégéjüket is felhasználva, a személyes kapcsolataik rovására honlapot raknak össze, cégügyeket intéznek, marketinganyagot gyártanak és tíz évre elegendő emailt és telefont égetnek el csak hogy a szenvedélyüket mással is megosszák. Van, aki két ország közt ingázik emellett, van, aki az esküvőjét szervezi, vannak, akik főzdét igazgatnak, én pedig egy újabb ország- és munkaváltás közepén találtam magam. Azt nem tudom, hogy ki mennyire vallásos, de bizony nagy szükség volt -és van is- a sörbe vetett hitünkbe, amikor éppen kevésbé látszott haladni a projekt. Amikor egy nappal a bejelentés előtt még csak egy biztos főzdénk volt (mégpedig az, akinek a legkisebb rajongótábora van), akkor el kellett számolni tízig hogy ne húzd le magad a vécén és engedd el az egészet a francba. A Mikrofonbryggerietről van szó és nem tudok elég hálás lenni Nikolának, hogy volt benne ennyi földhözragadtság, válaszolni a kis e-mailjeimre az amerikai stadionturnék közben és után is, amit a Millencolin élén tol végig. A lenti képen a nanofőzdéjében örülünk nagyon hogy sínen vagyunk és Zlatan is újra egészséges:

Amiért igazán hiszek ebben a projektben az az, hogy valahogy mindig akkor esik be a jó hír, amikor a legkevésbé számítunk rá. Egy nappal a bejelentés előtt, újabb körös emailes unszolásra végül a délutáni órákban hirtelen elkezdtek szivárogni a nevek. Talán nem a legnagyobb nevek, de akkor bizony a legfontosabbak. És volt köztük azért egy To Øl is, akiktől az első igazán pozitív kritikát kaptuk az arculatra és a koncepcióra; ott már éreztük hogy jó az irány. Szerencsére egyre kevésbé jön ehhez hasonló megingás, tartjuk az ütemtervet, fantasztikus főzdéket sikerült leigazolni, és mostmár ott tartunk, hogy neves jelentkezőket kell visszautasítanunk; ez viszont egyben azt is jelenti, hogy 2019 már most körvonalazódik! Hamarosan bejelentjük az utolsó résztvevőket, külön posztokban foglalkozunk majd a magyar főzdékkel is, elsütjük pár fellépő zenekar nevét és remélhetőleg a magyar kommunikáció is sűrűbb lesz kicsit.

Advertisement

De hátradőlni nem lehetett és nem is lehet, mert aztán jönnek a névhasználati problémák, hogy bár van hat főzdéd, hetedik még nincs, hogy rá kell jönni, néhány potenciális húzónévnek már októberben betelt a májusi naptára, vagy hogy az addig baromi gyorsan válaszoló neves főzdék hirtelen eltűnnek, pont mint azok a szellemek akik egyik pillanatról a másikra válnak köddé a szemünk elől, mindenféle magyarázat nélkül.

Aztán ilyenkor történnek azok a kis személyes csodák amikért érdemes ezt az egészet csinálni, kapsz egy emailt a texasi Jester King head brewerétől, hogy örömmel jönnek (ezzel külön háttérsztoriban foglalkozom majd, mert kis túlzással egy négyéves történet kifutásáról van szó), vagy amikor Chicagoból csak még egy nap türelmet kér a Pipeworks, mert erősen fontolgatják, aztán tényleg megerősítik a hírt (szintén külön posztot ér majd ez a vonal is). Olyan zsigeri boldogság járt át ezekben a pillanatokban, amikhez csak remélni tudom, hogy nem lehet hozzászokni.

Advertisement

Hajnalig folytathatnám még a sorokat, és fogom is később, remélhetőleg kevésbé csapongó posztokban, de bevezetőnek már ez is sok volt. Hogy valamennyire érthető legyen: a BPBW életem eddigi legnagyobb és talán legszemélyesebb projektje, egyfajta orvosság a hol többé, hol kevésbé felvállalt honvágy ellen; leírhatatlanul büszke vagyok, hogy ezzel most egyben az egész szakmát is támogathatom, és hogyha lassan is, de elkezdtem visszaszivárogni abba a hazai közegbe, aminek előtte igazán sosem voltam a része. Hisszük, hogy ez a sztori nem az egyéni érdekekről szól: valami olyat akarunk létrehozni, ami idővel túlnőhet majd rajtunk, de ez a magyar közönség segítsége nélkül nem sikerülhet. Számítunk rátok, találkozzunk májusban!


Kedvezményes jegyek ezen a linken, még tart az elővételes időszak.

Itt pedig követhetsz minket:

BPBW Facebook
BPBW Instagram
BPBW Twitter
Kohatu Facebook