Egy hónap józanság nagyon is zavaros krónikája: ilyen volt sörfőzőként végigvinni a Száraz Novembert.

Tavaly év végén kicsit elszaladt a ló. A sötétséggel sosem volt bajom, a hideget is inkább tűröm, mint a kánikulát, és egyszer azt hazudtam egy lánynak, hogy az esőt is szeretem. Ha rajongani nem is kezdtem el érte, de hónapok folyamatos esőzése után mégiscsak hozzászoktam valahogy, és különösebben nem hiszem, hogy hatnia kellett volna rám. Mégis, mindez így együtt végül csak beigazolta azt az északiakról kialakult ősi szetereotípiát, miszerint nyilvánvaló, hogy rengeteget isznak télen: orvosság a depresszió és a semmittevés ellen is. Söröztünk műszak után, szabadnapokon, pubban, utcán, házi bulikban, otthon, nem számított, jóformán csak a főzdében voltunk szárazak.; valahogy kibírtam röhögés nélkül az erre irányuló viccelődő kérdéseket.

Egy idő után azt veszed észre, hogy a legjobb sörök sem csigáznak fel, aztán az ünnepi hangulatban valahogy úgy sikerül elhagynod a Vittulát, hogy a szállásodtól kurva messze, a Moszkván Széll Kálmánon kóvályogva térsz magadhoz a hátizsákod, a telefonod és emlékek nélkül. Azelőtt egy évvel legalább csak elaludtál a sarokban, és most sem az anyagi veszteség érdekel, hanem mondjuk az a két utolsó darab Fekete Zaj póló a táskádban, amit aznap este kaptál ajándékba, és máris sikerült elhagynod. Ez az addigi példátlan eset és Janó kollégám(bár ekkor már ex) fél éves absztinenciája épp elég akaraterőt adott a váltáshoz, így a gyorslátogatásból visszatérve, a karácsonyi műszak nyújtotta magányban megfelelő társra találva egyből megegyeztünk Stephennel, hogy év elején három hónapos józanságot vállalunk. Kiskapuk már akkor is voltak, külföldön -közös megegyezéssel Anglia már annak számított- ér inni, és kóstolni nyilván szabad. Stephen úgy egy, én talán két hét múlva estem el. De sok búcsúbuli esett arra az időszakra, szóval...hagyjuk is. Megint csak a bizonyítványt magyarázom, ez pedig már úgyis a múlt, akárcsak Skócia.


Éppen ezért mikor-ha-nem-most alapon nagyon is kapóra jött a Száraz November felhívása. A tudat pedig, hogy mindezt sörfőzőként vállalom, valamiféle szent felelősségtudattal is felruházott. És persze emberkísérletként is tekintettem a folyamatra, mert tényleg kíváncsi voltam, hogy mi valósul meg az alkoholfogyasztás mellőzésével mások által annyira hangsúlyozott pozitív hatások közül.

Pár nappal a vég előtt még csapoltam is a London Brewer’s Marketen. Az esti eseményekkel és szociális ivásokkal ellentétben ez inkább vicces élményként marad meg bennem.

Advertisement

Itt jöjjön is az első disclaimer. Mivel munkám velejárója, és napi szinten egy-két kortyról volt csupán szó, a kóstolások elhagyását teljesen indokolatlannak éreztem. Persze lehet, hogy végül épp ez, a sör ízével való szinte plátói, de mégis folyamatos kapcsolattartás könnyítette meg a hónapot, tényleg nem gondolom, hogy e nélkül nem sikerült volna. Merthogy spoiler: sikerült, sokkal lazábban, mint a januári katasztrófa. És legyen itt a másik disclaimer is: valójában már november 29-én megtörtem a száraz hónapot. Mivel utoljára október 29-én, a főzdénk szülinapi buliján fogyasztottam alkoholt, és november 29-én már egy másik nagy esemény kezdődött, a bűntudat legkisebb jele nélkül alakítottam át ily csekély mértékben a szabályokat.


Ha még most is egy isten háta mögötti kisvárosban élnék, talán még sörfőzőként sem lett volna nagy tudomány áldozatok nélkül kikoplalni ezt az időszakot. London viszont szembesített azzal, hogy valójában olyan dolgokról is le kell mondanom, ami az alkohol adta bódultsággal szemben tényleg hiányként tudatosult bennem. Hogy jobban érthető legyen: bár határozott célom volt, hogy a száraz novembert nem a szobámban begubózva fogom túlvészelni, hanem igen is keresni fogom a társaságot, részt vettem a munka utáni kocsmázásokban -még köröket is fizettem, ha úgy jött ki a lépés-, az azonban már teljesen értelmetlennek tűnt, hogy pl. egy Beavertown csapfoglalást szódával éljek túl, így az ilyen kaliberű eseményeknél mégiscsak otthon maradtam. A nagy józanság valahol lekorlátolt a szakmai fejlődésemben.

Advertisement

A kocsmázás egyébként is felemásan marad meg bennem. Mivel egyébként sem iszok cukros üdítőket, bár egy-két próbát megért, iszonyú hülye érzés volt tonikot vagy gyömbérsört rendelni, és ezeken az sem segített sokat, ha éppen valami szuper kézműves hipszterterméket tartott az adott pub. Szénsavas ásványvizet is talán egyszer kértem a pizzám mellé, hogy aztán fél pillanatnyi lefagyás után röhögőgörcsben törjek ki a felszolgáló értetlen szeme láttára. Úgyhogy maradt az alkoholmentes sörök világának felfedezése, amit amúgy eddig sem tartottam szentségtörő dolognak. Szakmabeliként úgy érzem, hogy bennük is meg kell látnom a lehetőséget, és azt hiszem, hogy valami régi félrepozicionálás hibásan berögzött sémáit futjuk újra és újra, pedig egyszerűen csak külön stílusként kéne tekintenünk rájuk. Ehhez az első lépés mondjuk talán épp az lenne, ha a gyártók nem a valódi sör ízének ígéretét akarnák lenyomni a torkunkon.

A harmadik üveg kikérése után már gyanúsan néztek rám a pultban. Épp aznap volt a megnyitójuk.

Általános tanulság, hogy itt is simán megvan a hulladék, a közép és a jó érzéssel fogyasztható kategória. A kipróbált versenyzők közül a pótanyagos Jever kullog megszégyenülve az utolsó sorban, de valójában nem sokkal maradt el a Beck’s és a Bitburger alkoholmentes verziójától. Köszönöm, ezekből nem kérek többet. Az viszont tetszett, hogy két régi ismerős most is stabilan hozta a szintet, és bár stílusilag nagyon-nagyon eltérnek, szívesen fizettem értük, néha akár több üveggel is. Az Erdinger alkoholmentes búzájának illata lágyan komlós, íze mézes és malátás, a főzőház koncentrált nosztalgiája; a francia kollégám két Cantillon lambic között érzett rá az ízére, és azóta kartonnal veszi a Tescóban. Egykori kutyaólam Nanny State-je pedig még könnyeket és emlékeket is csalt a szemembe: a kimerevített pillanat, amikor reméled, hogy a jód most kék marad, a négy órás szűrést, az idegtépő várakozást, hogy legalább 0.3% alkoholtartalomig erjedjen már ez a korcs, az éjszakai műszak által megtréfált kollégád arcát, amikor rájön, hogy kétszer hidegkomlózott meg egy 200 hektós tételt, vagy amikor a váltásodnak harmadjára magyarázod el, hogy igen, most 600 hektó vár rád, annyit főzünk, az emberek rájöttek, hogy szeretik. Saját kétségbeesésed, ahogy a sírásó műszak - akárcsak valami rossz vicc- az elromlott érzékelők miatt a túlhígított forró sörlétől épp kitörni készülő örvénykáddal vár.

Advertisement

Nem versenyezhet a nagy IPÁkkal, de nem is kell.


Az első két óra viszonylag még lazán elmegy. A magyarázkodás persze unalmas egy idő után, de mégiscsak tartod a frontot, és a közösség részei vagytok. Sörfőzők, sörgyári dolgozók, csaposok és sörrajongók között, te és az absztinenciád. Aztán lassan észreveszed, ahogy ez a kenőanyag csúszósabbá teszi a társaság jelentékeny hányadának beszédközpontját, harmadik óra, gyorsabban üresednek a korsók, negyedik, a pultnál álló lányt most már ha bénán is, de eddigre már leszólítottad volna; milyen érdekes, hogy most azzal a magabisztos részeg formával beszélget. Hirtelen megint a huszas éveim elején járok, amikor sofőrként többnyire én maradtam egyedül józan a koncertjeink után, azoknak a vidéki hajnaloknak a magánya és türelmetlensége vesz körül megint; még fél óra, és hazaindulsz, öt perc múlva megy a busz, elköszönsz, de igazából senki nem figyel. Ha valamivel, hát ezzel volt a legnehezebb szembenézni, hogy mennyire nehezen tudtam menedzselni a lassan rommá ázó alakokat körülöttem, és ha valamiért, ezért hatalmas tiszteletem azok iránt, akik képesek mindezt napi szintű rutinnal vinni éveken, egy életen keresztül. Ha a száraz novembernek volt valami mögöttes, ki nem mondott, asztrális síkon lecsapódott kihívása, akkor ezt bevallom, csúnyán elbuktam.

Advertisement

Ha már feljöttek a koncertek, valószínűleg először fordult elő életemben, hogy egy korty alkoholt sem ittam egy olyan eseményen, ahol én nem játszottam, és egyáltalán nem hiányzott, de ez a bandákon is múlott. A Black Tusk tagjai annak ellenére is kivéreztették a szívüket, hogy valamiért alig ötvenen, ha lehettünk rajtuk. Az Earth/Neurosis közös estéje pedig elkísér majd még egy darabig: bár Dylan Carlsonék most nem nyűgöztek úgy le, mint két éve Budapesten, a Neurosis minden előzetes várakozásomat felülmúlta. Életem legsúlyosabb koncertje volt, nem is tudom hirtelen hova tovább. Jövőre még talán megnézem a Swanst, aztán végeztem a metállal, és ha létezik túlvilág, akkor azt Steve Von Till jégként égő szemein keresztül szeretném látni.


A nem ivás egyik legnagyobb pozitív hatásaként legtöbben talán a gyors fogyást szokták felhozni. Ez, ha nem is volt drasztikus, azért észrevehető és érezhető is, ami igazából csak annak tükrében lep meg, hogy a teljes időszak alatt -és erre csak a harmadik hét környékén eszméltem rá- a normálistól jóval több cukrot, édességet és egyéb nassolnivalót vittem be a szervezetembe. Amennyit ad, annyit ugye el is vesz, és itt megint egyfajta kudarcot éreztem, hiszen ha az ellenállást csak megadással tudod kiharcolni, akkor végül is mire fel az egész? A munkabírás megnövekedése szintén egy állandó témája a hasonló beszámolóknak, és ha minimálisan is, de valahol igazat kell adnom ezeknek. A bővítés miatt most különösen hajtós heteken vagyunk túl, és bár ezek általában is jelentkező periódusok, most mintha kicsit könnyebben vettem volna ezeket is. De csak azért kicsit, mert közben mindenem fájt, a nyakam, a hátam, a karjaim, a hátam, a csuklóim, a könyököm, a hátam közepe, a térdeim, a hátam... a kollégák cinizmussal átitatott, de alapvetően támogató hozzáállása mellé folyamatos viccalapot adva, hogy máskor legalább az alkohol tompasága miatt ezeket nem érzem. Tessék, idáig jutottam: valami tényleg el lehet cseszve a világban, ha még a fájdalomcsillapítás e gyors és hazug módját is meg kell tagadnom önmagamtól, és az az igazi baj, hogy ezt néha komolyan is gondoltam. De csak néha.

Advertisement

Mert így, az inkább csak zavaró, mint tényleges nehézségek ellenére megakadás vagy a feladás gondolata nélkül végül eljött az utolsó hét is. Nem volt annyira megterhelő, nem volt különösen felszabadító, a katarzis meg pláne elmaradt.

Nem teljesítmény, állapot volt csupán.


Ha volt az egésznek bármilyen nagyobb tanulsága is -mintha sokadjára írnám már ezt-, az csak az újrafelismerés, hogy önmagában az ivással nincs baj. És persze nem is kell, hogy mindig valami különös apropója vagy akár célja legyen, de azért jó, ha van. Mai napig emlékszem, milyen érzés volt kinyitni az első kézműves (akkor még így hívtuk) sörömet, és hogy mennyire elszántan fordultam erre az amúgy sokszor zsákutcákkal és ördögökkel teli útra. Az évek során egyre nőtt a zaj, és hiába nagyobb, mint valaha, most egy kicsit megint tisztábban látom, hogy mi az, amit érdemes keresni, üldözni, megfejteni; mert a középszer ugyanúgy itt van és körülvesz, csak ma már korlátolt gondolat ezt a nagyüzemiekkel azonosítani, bőven kitermeli a saját kis szemétdombunk is. Nyugi, a jó dolgokat is.

Advertisement

Multivitamin Helsingborgból.

Úgyhogy 29-én már söröztem egy, a CAMRA által szervezett, nyilván cask sörökre specializálódott eseményen. Rengeteg közepes és bántóan rossz sör között most volt csak igazán nagy élmény igazán jókat találni. Mint például svéd barátaim Pango IPA-ját, amit nemcsak azért említek meg, mert igazából ezzel törtem meg a hónapnyi csendet, hanem mert tényleg remek példája stílusának. A slusszpoén persze a végére jutott. Mert bár a földrengésszerű megvilágosodás mindvégig elmaradt, érdekes, hogy a rossz dolgok hiányát mennyire nem vagyunk képesek idejében értékelni. Bár csak söröztem, az első másnap olyan borzalmas volt, amit már rég éreztem, és őszintén szólva, ha a jövőben valami miatt, akkor ezért fogom újrakezdeni ezt az egészet. Saját és mások tapasztalataira alapozva pedig jövőre talán még célzottabban készülök az egészre, és főzök egy fasza alkoholmentes sört is, amit majd eljótékonykodunk. Addig pedig marad a picit tudatosabb alkoholfogyasztás.

Idei karácsonyi látogatásom alatt ismét a Vittulában értek véget az estéim. A sapkáim, táskám, telefonom elhagyása vagy sötét képek helyett azonban baromi jó beszélgetések emlékével távoztam. Vagy őszintébben szólva, az emlékek 70-80%-ával, de ez nem is olyan rossz arány. Legalább van hova fejlődni.

Advertisement


A témában amúgy ajánlom még a 444 cikkét, és az esemény hivatalos facebook oldalán lévő beszámolókat.

Ha követnéd a blogot.